A 2012-es Terézanyu pályázaton ezekről a tabukról írták meg történeteiket az anyukák, több száz nő vallott arról őszintén, hogy gyökeresen megváltozott az élete a gyermekvállalással. A pályázatra beküldött legjobb írásokat nálunk is elolvashatjátok hétről - hétre. Íme egy újabb különdíjjal jutalmazott írás:
Bajáki Zsanett: Kerek
…Ez a kétszáznegyvenhetedik reggel, hogy egy nyálas puszira ébredek. A szemem még csipás, a hajam még kócos, de karomban már egy 9 és fél kilós kis csomagot cipelek lefelé a konyhába vezető lépcsőn. Hajnali fél öt van. Még a madarak is csak most fordulnak a másik oldalukra csicsergés helyett, és ez a puha, meleg kis kupac az álom utolsó foszlányait szuszogja a fülembe, amíg én félig megrágott papuccsal a lábamon átvágok a kisautók alkotta tankcsapdamezőn, fejemben végigpörgetve a mai nap terveit. Mire a tízórai banán kontra alma dilemmához érek, csemetém hangos ujjongással köszönti és megmássza a porszívót, aki épp jóbarát üzemmódban (azaz nem orrszívóként) ácsingózik a sarokban. Még lophatok talán egy percet magamra – suhan át agyamon naivan – hogy a fürdés-reggeli-olvasás bűvös élvezetinek áldozzak, aztán meglátom a vörösödve erőlködő fejecskét, ergo kell egy új pelus, a morzsás szőnyeget porszívózni kell, kattan a mosógép, irány teregetni, ma zenebölcsi lesz, ruhát kell vasalni….és a gondolatsor folytatása már munka közben ér
Aztán a déli szundi ideje alatt hirtelen egy távoli kép túrja fel magát az agyamban ülepedő pelenkahegyek tetejére. Látok egy lányt, aki élete első albérletének erkélyén sütteti magát a tavaszi napsugárral, a fizetése kétharmadát rezzenéstelen arccal költi el ruhákra, utazásokra és bulikra. Valaha volt énem vonzó és kívánatos élete sejlik fel innen a cumisüveghegyeken is túlról és megüti a szívem a gondolat, vajon tényleg megérte? Lecseréltem a szabadságom azért, hogy egy hisztis gombóc olykor órákon át a fülembe ordítson? Az átmulatott éjszakákat leváltották az átvirrasztott éjjelek? Hát normális vagyok én?
A fürdőszobai tükör előtt állva épp a szemem alatti karikákat igyekszem távozásra késztetni, de ők a nyolc és fél hónapi alvásmegvonáson felbuzdulva, inkább az olimpiai zászlóra gyúrnak. „Jesszus, véreres a jobb szemem?”, kicsit közelebb kell hajolnom, hogy jobban „szem-ügyre” vegyem, ám ekkor egy újabb pillanatkép villámlik fel előttem.
Látok magam előtt egy lányt, aki az újabb rosszul sikerült randi fájdalomcsillapításaként elfogyasztott tetemes italmennyiségnek köszönhetően romjaiba dőlve zokog egy kocsmai mellékhelyiség tükrének dőlve. Fél, hiszen minden mindig csak fél. Sosem egész. Sosem kerek. Félállás, félszoba, féladag. Talán-ok, lehet-ek, majdnem-ek. Csak egyszer szeretne úgy ébredni, hogy valami biztos. Érezni a szeretetet, ami állandó, aminek senki és semmi nem szabhat gátat. Ami odaajándékozva, ezerszeresen tér vissza.
Ez a lány nem sokkal később terhes lett. A tény felismerése után élete legnehezebb döntését kellett meghoznia. Rövid mérlegelés, alapos pro- és kontra lista után rájött, hogy két út áll előtte. Egy látszólag egyszerűbb és egy abszolút ismeretlen. Végül a nehezebb utat választotta, amihez hihetetlen erő, bátorság, kitartás, áldozat és felelősség kell. Anya lett. Egyedülálló anya.
Vannak, akik éveken át készülnek az anyaságra, akad, akiket meglepetésként ér a babavárás bizonyossága. Egy azonban biztos: mindkét esetben épp annyira érezzük magunkat nyeregben, mint kezdő görkoris az M7-esen. Negyven, várakozással teli hét után végre megadatik nekünk a csoda és kénytelenek vagyunk rájönni, hogy amit kézhez kapunk az közel sem a Pampers-reklámok hamvas bőrű, ártatlan mosolyú angyala. Ideje nagy részében inkább egy pisis/kakis/szófogadatlan/büfis/sírós/hisztis… zsarnok, aki az első, szeretettel teli pillantásunkból kiolvasta, hogy minimum 18 évre fix rabszolgája van. Mi pedig lassan gyógyuló műtéti sebeinktől fel-felszisszenve, tejtől fájdalmasan feszülő mellekkel, bébihájjal megkenten igyekszünk felvenni a szélmalomharcot a hormonzavaros fejünkre szakadó tennivalók garmadájával. Olykor pánikszerűen uralkodik el rajtunk a felelősségérzetből fakadó félelem, hogy egy kezdetben teljesen magatehetetlen újszülöttből nekünk fizikailag és mentálisan egészséges felnőttet kell faragnunk. Gyakran halálra rémít a tudat, hogy olyan szobába léptünk, ahonnan nem nyílik ajtó visszafelé. Nők, háziasszonyok, feleségek, barátok, dolgozók maradunk, de soha többé – egy másodpercre sem- feledkezünk meg életünk legfontosabb szerepéről, hogy Anyák vagyunk…Hogy megéri-e?
…Ez a kétszáz-negyvenhetedik reggel, hogy egy nyálas puszira ébredek. Most már tudom milyen, ha minden egész és kerek!
Jövő héten folytatjuk.
Ha nem várnál addig: látogass el máris Terézanyuhoz!
