Jelenlegi hely

Az én történetem - Korábban jött a csoda

Köszönjük, hogy sokan megírtátok és megosztottátok velünk a szülés(születés) történeteteket. Megható, érdekes, vicces és örömteli írásokat kaptunk. Egy kislány születésének szívszorító leírása következik:

Sokszor elmondtam már, de még sosem írtam le, nem is tudom, hol kezdjem. A kislányom, az én korababám már 5 éves. Egészséges és csodálatos. Ezért már megfelelő távolságról tudok visszatekinteni a történtekre, bár nem mondom, hogy a mai napig nem kavar fel egy kicsit. Nehéz a lényeget megragadni, hogy ne legyen túl sok. Nem szeretnék nagy szavakat használni, úgy mondom el, ahogy volt, hiszen minden egyes pillanatra tisztán emlékszem.

Az én koraszülésem oka HELLP-szindróma volt. Ritka betegség, bár ha az ember megfordul egy Koraszülött intenzíven, úgy érezheti, hogy minden második terhesség így végződik.

Nem szeretnék kitérni arra, hogy milyen felelőssége van az orvosnak abban, hogy 3-4 hétig nem ismerte fel a problémát, hiába panaszkodtam, hiába voltam egyre rosszabbul. A betegségről nem ő tehet, de az, hogy a kislányom és én életben maradtunk, nem rajta múlt.

Emlékszem a gyomortájéki fájdalomra, ami úgy a tört rám néha, hogy alig bírtam mozogni, emlékszem a kontrollálhatatlan vérnyomásra. Emlékszem, amikor azt mondtam Anyukámnak, hogy szeretném, hogy gyorsabban teljen az idő és megszülessen a kislányom, mert úgy érzem, én már nem tudok rá vigyázni, amíg a hasamban van. Emlékszem a 30.heti ultrahang alkalmával a pillanatra, amikor közölte velünk az orvos, hogy a kisbabánk  jó 3-4 héttel le van maradva a növekedésben, ezért be kell mennem a kórházba. Emlékszem, ahogy azt mondták, nem tudják mi a pontos gond, de másnap mindenképp megcsászároznak, mert a babámnak nem jók az eredményei.

Emlékszem, az aggodalomra, de egyúttal a megkönnyebbülésre is, hogy végre, 3 hét szenvedés után valami történik és innen már csak jobb lehet Neki…

Emlékszem, hogy sokan jöttek látogatni, mégis milyen magányos voltam. És arra is, amikor lefeküdtem aludni, de 22:30-kor felébresztett az éjszakás nővér, hogy azonnal megyünk a műtőbe, mert az éjszakás orvos megnézte a vérképemet (aznap ő volt az első, pedig reggel vették), és ez a műtét nem várhat egy percet sem, mert mindketten nagy veszélyben vagyunk. Emlékszem, ahogy a szülőszobáról felhívtam a férjemet, és azt mondtam neki, ne jöjjön be éjjel, a császárnál úgysem lehet ott. És arra is emlékszem, hogy ennek ellenére 3-an vártak a műtő előtt, amikor kitoltak.

Emlékszem, hogy az érzéstelenítéssel valami gond volt és olyan fájdalmakat éltem át a császármetszés közben, hogy egyes pillanatokban azt hittem, meg fogok halni. Arra is emlékszem, hogy azt mondták, ez előfordul, nincs mit tenni a fájdalommal…

Arra sajnos nem emlékszem, milyen volt a kislányom, amikor kiszedték belőlem éjfél után 13 perccel, mert azonnal elvitték, nem is vettem észre. Hallottam, hogy valahol, ajtók mögött egy csecsemő felsír, de hát egy szülészeten ez nem furcsa. Akkor az orvos fölém hajolt és azt mondta: "Hallja? Ez Ő!"

Emlékszem, hogy könnyeztem, de nem csak a hangja miatt, hanem elsirattam azt a pillanatot, amit sokszor elképzeltem: megszületik és én a karomba vehetem. (Ez a kisfiamnál se jött össze aztán.) Megkérdeztem, hogy tényleg lány-e és megvan-e keze, lába. Mindenre igen választ kaptam. Az orvos azt mondta, erős kisbabának tűnt, ne aggódjak. Persze aggódtam.

Emlékszem, hogy a szülésznő visszajött, megállt az ajtóban és azt mondta: "910 gramm. Nagyon pici." És emlékszem, hogy a műtősnő kiment, majd visszajött és azt mondta, hogy nagyon pici a baba, de a körülményekhez képest jól van.

Emlékszem, hogy csak másnap délután láthattam először, mert addig nem kelhettem fel a műtét után, és arra is, hogy milyen szenvedés volt felkelni és felmenni egy emeletet.

Emlékszem, a pillanatra, amikor először megláttam. Arra gondoltam, hogy mennyire pici, és milyen szép. Emlékszem, amikor mondták, hogy már csak 710 gramm. Emlékszem arra, az ürességre, amit a császármetszés utáni napokban éreztem. Mintha megcsonkítottak volna. Idő előtt kivették belőlem a babámat és nem kaptam meg. Persze látogattuk, de ettől nem volt ott velem. Csak a műtét utáni fájdalom, a felépülés a HELLP-szindrómából és a mérhetetlen üresség. A férjemet is sajnáltam, egészen belefogyott az aggodalomba. De hiába volt ott Velem, vett részt mindenben, nem tudott Ő sem segíteni, semmi nem tudta enyhíteni a bánatomat. Minden nap lefényképeztem a Lányomat, és amikor nem a kórházban voltam, akkor nézegettem.  Minden este sírtam, mert a Kisbabámat akartam.

Emlékszem, amikor a szülés után két nappal a nővérke behozta a szobába és a kezembe nyomta a Kislányom lakcímkártyáját, haragot éreztem. Nem értettem, hogy miért adja ezt most nekem? Ha nem éli túl a Kisbabám, mit kezdjek akkor én ezzel…? Emlékszem, hogy ültem a PIC osztály előtt, vártam, hogy bemehessek Hozzá. A folyosói üldögélés volt legjobb terápia, hiszen a sorstársaimmal vártuk, hogy bemehessünk a gyerekeinkhez. Bíztattuk egymást, beszéltünk egymáshoz, vágyakozva néztük az 1,2,3 éves gyerekeket, akiket kontroll vizsgálatra hoztak, és belül mind együtt sírtunk azokkal, akik nem voltak olyan szerencsések, mint mi, és nem volt már kit látogatniuk. Az aggodalom egyre csökkent, ahogy teltek a napok és láttuk, hogy a mi kisbabánk erősödik. De üresség kitartó társ volt, egész addig velem volt, amíg haza nem hoztuk a Kislányunkat, 46 nap után.

Életem egyik legnehezebb időszaka volt ez, és hálát adok a sorsnak, hogy a mi Kislányunk egészséges, csodálatosan szépen fejlődő gyerek, akit soha nem kellett fejleszteni, már 1 évesen utolérte a kortásait a fejlődésben.

Emlékszem a Lányom születésének minden egyes pillanatára. Sokszor eszembe is jut. De szívesebben emlékszem az olyan pillanatokra, mint amikor megtudtam, hogy Őt várom. Amikor először láttam az Ultrahangon, ahogy kapálózik a végtagjaival. És arra, amikor megtudtuk, hogy kislány, és hazafelé elkapott minket egy nagy eső, és egy kapualjba húzódva hívtuk fel a rokonságot, hogy elújságoljuk a nagy hírt: KISLÁNY! Amikor először vehettem ölben a PIC osztályon, és amikor kikerült az inkubátorból. És arra, amikor hazavittük végre.

És szívesen emlékszem arra is, hogy amikor második babát szerettem volna, akkor voltak, akik ijesztgettek, de többen voltak, akik bíztattak, a családom aggódott, de mellettem állt, és nem utolsó sorban olyan orvos kezébe kerültem,  aki a nyugalmával átsegített a nehéz pillanatokon, akinek a nyugalma elég volt, hogy legyőzzem a félelmeimet, és akinek a segítségével megszülethetett a Kisfiam is, nem koraszülöttként, egészségesen, 3 kg-mal, 2,5 évvel a koraszülött Lányom után. De ez már egy másik történet.

Zsófi